fbpx

Sokan elkövetik azt a hibát, hogy két kézzel kapaszkodnak a párjukba

0 936

Sokan elkövetik azt a hibát, hogy két kézzel kapaszkodnak a párjukba. Úgy ragadják őket magukhoz, mintha mentőövek lennének. Rettegnek attól, hogy egy pillanatra is elengedjék, mert akkor tutira el fognak süllyedni.

Csak éppen azt nem veszik észre: az erő, amellyel görcsösen belekapaszkodnak, szép lassan kiszorítja a levegőt a felfújhatós mentőövből.

Persze nem mindenki ilyen. Vannak, akik nem félnek elengedni a párjuk kezét. Ők már tudják a titkot: a szabadság erősíti a szövetséget. Magabiztosak és érettek. Nem csak a párjuk jelenti az életüket, van egy saját világuk is. Nem összeolvadni akarnak, hanem hidat építeni a két birodalom között. Szövetségben állapodtak meg, nem pedig behódolásban.

Tisztában vannak azzal, hogy a kedvesük őket választotta, és ez nem a véletlen műve. Megbíznak benne. Képesek belátni, hogy akkor működhet igazán a kapcsolatuk, ha elfogadják a másikat és tiszteletben tartják a függetlenségét. Nem is csoda, hiszen ki szeret aranykalitkában sínylődni?
Különben is, ha igazán szeretünk és tisztelünk valakit, eszünkbe sem jut bezárni. Azt szeretnénk, hogy boldog legyen.

Márpedig a boldogság összetevője a szeretet, a feltétlen bizalom és a megszavazott szabadság. Nem állítunk egymásnak szabályokat. Nem korlátozzuk egymást. Két érzelmileg érett ember között ez így működik. Meghoztak egy döntést: “Őt választom. Felvállalom a kapcsolatot. Elkötelezem magamat mellette.” Miért keresnének mást?

Mégis sokszor látom a nőknél, hogy nehezükre esik elengedi a kedvesüket. Zavarja őket, ha nélkülük megy el szórakozni a barátaival. Rossz érzést, féltékenységet szül bennük. Persze, alapból mind arra vágyunk, hogy a partnerünk örökké szeressen. Csak minket. De egyesek csak ebben látják a boldogságukat. Függenek a kedvesük szerelmétől, ezért birtokolni és irányítani akarják őt, egyre méltatlanabb, zsarnokibb eszközökkel. Pedig nem birtokolhatjuk a kedvest, mert nem a miénk. Együtt vagyunk, de ettől még nem válunk egymás tulajdonává.

Ha pedig mégis megpróbáljuk, azzal nem szolgáljuk a szerelmet, pláne nem a kapcsolatot. Mert aki nem behódolós, megalkuvós típus, le fogja dobni a láncait, hiszen az ember szabadnak született. Az a normális, ha nem bírja elviselni a korlátozást. Aki mániákusan fojtogatja a szerelmével a kedvesét, és nem bízik benne, az előbb-utóbb el fogja veszíteni.

Szó se róla, a férfiak is ugyanúgy képesek erre. A különbség az, hogy a nőket talán még jobban vezérlik az érzelmeik, ezért sokkal tovább cipelik a sérelmeiket, a lelki terheiket. A férfiaknak azt tanították, legyenek erősek, ezért könnyebben képesek továbblépni. Ezért van, hogy egy nő, akit egyszer már megcsaltak, nehezebben engedi ki a “ketrecéből” a partnerét. Benne maradt a félelem mérgező tüskéje, hogy ugyanaz a dolog újra megtörténhet…

A birtoklás alapja ugyanis a féltékenység, aminek gyökere a félelem. Még eggyel lejjebb ásva pedig ott találjuk a fő okot, az önbizalomhiányt. Ez az ősi mumus minden ilyen probléma forrása. Hozhattuk gyerekkorukból, amikor az egyik szülő elhagyott bennünket. Vagy a partnerünk lépett le, esetleg megcsalt minket. A be nem gyógyított seb örökös rettegésbe taszíthat: félünk a hűtlenségtől, a szeretethiánytól, a magánytól.

Ezért kell nemcsak magán a kapcsolaton, hanem önmagunkon is dolgozni. És miközben megtanulunk jobb emberré válni, azt is elsajátítjuk, hogyan kell jól szeretni.

Forrás: SHE

Szólj hozzá